Ambíciózus tervekkel indultunk Paklenicára, de így utólag azért kicsit bizonytalan vagyok, hogy újra nekimennénk-e a helyi nemzeti park sziklás lejtőinek. Az első napon ugyanis meglehetősen csalódottak voltunk, amikor a Starigradról vezető aszfalt, majd sóder út végére értünk, és ösvényen akartuk folytatni a tekerést. Kiderült, hogy tekerés helyett cipelés lesz.. Sajnos éppen lefelé, ezért nem arathattuk e a 900 méter magas, tengerszinttől induló mászás gyümölcsét. Nem beszélve arról, hogy a legszebb részre, a Paklenica-völgybe így már vak sötétben értünk. Hogy mégis legyen valami szép emlék, érdemes felidézni az út felfelé vezető szakaszát. Meredeknek meredek volt, de egy tengerparti szerpentin szépsége kárpótolni tudott a kemény erőfeszítésért.

Másnap már nem mertünk nagyon kísérletezni a saját elképzelésekkel, és helyette a horvát bringás sporttársunk által ajánlott egyik célpontot választottuk programul. Itt is tudtuk előre, hogy a körtúra egyik szakasza kerékpárral nem járható, de az izgalmas tájért úgy gondoltuk megéri. A teljes útvonal információ itt található. A leírás elég pontosnak bizonyult, és bár az ösvény időnként nehezen követhető, mégis élvezetes bringázás az egész kör, változatos látnivalókkal (folyó összefolyás, 200 éves különleges architektúrájú kőhíd, kolostor.) A képek magukért beszélnek!

Harmadik napon pedig a nemzeti park igazgatósága által ajánlott bringatúra útvonalakat jártuk végig, melyekhez ingyenes leírást kaptunk a starigradi látogató központban. Ez az út már kevesebb látnivalóval járt, de itt is tudtunk a tengerparton bringázni kicsit, illetve elmentünk egy kilátóponthoz, ahol egy újabb kanyon (a Winnetou c. film egyik forgatási helyszíne) tárult elénk.