Moab egyik sajátossága, hogy 3500 méter feletti hegycsúcsok szegélyezik keletről. Maga a kisváros 1200 méteren van. Szinte magától értetődő, hogy ahol ilyen magas hegyek és ilyen hosszú rugóutas bringák is vannak egyszerre, ott egy ösvénynek is kell lennie, amin le lehet csapatni az elérhető legmagasabb pontról. Ezt az ösvényt hívják a Whole Enchilada-nak. Ez egyike a környék legnagyobb attrakcióinak, az ösvény, amin mindenki végig akar menni, aki szeret hosszan lejtőzni. Márpedig itt igazán hosszan lehet. A reggel hetes kis transzfer busz 3000 méterre viszi fel a bringásokat. Amikor megérkeztünk a fenti parkolóba, egyből megcsapott az alpesi hideg. Attól azért nem féltem, hogy fázni fogok, mert innen még 400 métert kell kapaszkodni felfelé egy hágóba.

Egész meglepő módon tényleg tejesen más táj vett körül, mint lent a folyóvölgyben: fenyőfák, nedves gyökerektől szaggatott terep, és füves hegyoldalak. A kisbusznyi bringás hatalmas lendülettel vetette magát a mászásnak. Az átlagéletkor bőven 30 felett; a bringák pedig kivétel nélkül a legfelső kategóriából voltak. Látszott, hogy ide már tényleg csak az jön el, aki komolyabb montis karriert tud maga mögött. A mászás után rögtön megértettem miért. Az út a hágóból meredeken lejteni kezdett egy döntött kanyarokkal tűzdelt úton. Pont az a meredekség volt, amin úgy gyorsul a bringa, hogy fékezni nem kell, csak megtartani magad a nyeregben. A letörésekkel könnyedén elbánt hatalmas kerekű szörnyeteg, nekem csak kapaszkodni kellett a kormányba. Alig negyed óra után már nehéz volt állva tartanom magam a pedálon, mert a combizmaimat olyan erők feszítették. Azon gondolkodtam, hogy a francban fogom teljesíteni ezt így 4-5 órán keresztül?

Az ösvény szerencsére hamarosan kicsit eseménytelenebb lett. Egy-egy ponton remek kilátás volt, de végig visszahangzott bennem a bicikliboltos srác figyelmeztetése: itt nem szabad megállni fotózni, mert különben sose ér le az ember. Fegyelmezetten, folyamatosan kell haladni tizenegy óráig. Ha addigra elérem a félutat, akkor utána már lazázhatok. Ha viszont nem érem el, akkor ne is próbáljak végigmenni terepen, hanem szálljak ki az ösvényről egy elágazásnál.

Ekkor még irreálisnak tűnt, hogy ne érném el időben ezt a pontot, de hamarosan megint csak tátott szájjal figyeltem, hogy milyen úton kell haladni. Szűk kanyarok, méteres sziklák, meredek legurulások egymás után. Nehéz volt, de a 6000 dolcsis bringa tette a dolgát. Én kapaszkodtam, ő gurult, és előbb-utóbb leértem a pálya alacsonyabban fekvő szakaszáig. Itt ismét sivatagosodott minden, és a meleg is szépen megérkezett. Fél órával késtem el az elágazásból - természetesen ennyi miatt nem szálltam ki, hanem folytattam tovább a legendás Kokopelli szakaszon. Felváltva jöttek megint a lágyabb és a keményebb szakaszok. A legdurvább érdekes módon közvetlenül a a műútra leérkezés előtt és után volt. Míg eleinte az extrém sziklás talaj, a műúton pedig a 40 fok feletti hőség kínoztak meg. Teljesen kifáradva, de rendkívül elégedetten értem vissza a bringaboltba. 

A történetnek itt akár vége is lehetne, de a napból még bőven volt hátra. Kicsit ezért körbekérdeztem, hogy van-e valami kellemes hely a környéken, ahol át lehet vészelni a dög meleget, lehetőleg vízparton. Egy közeli patakvölgyet ajánlottak, ahová bringával nagyjából negyed óra alatt lehet kiérni. Összeszedtem a strand cuccomat, és feltekertem a parkolóba. Innen egy ösvény vezetett bő fél órán át egyre mélyebben a szikla szorosba, mígnem egy kis felduzzasztott tavacskához értem, ahol már sokan hűsöltek a vízben. 

Itt felbontottam a magammal hozott sört, és hálával gondoltam a sorsra, ami ide vezetett.