Van egy hely, ahová minden mountain bike -os el akar egyszer jutni, még akkor is, ha sosem hallott róla. A hely, aminek a vörös sziklái ismerősek mindenki számára, aki bringás videókat néz vagy magazinokat forgat.

A hely, ahol a legújabb technikákat tesztelik és ahová a világ élvonala jár edzeni. A hely, ami olyan, mint a síelőknek Aspen, a hegymászóknak Nepál, vagy a szörfösöknek Hawaii. Utah államban, a Colorado folyó mentén, egy szűk völgybe ékelve fekszik Moab; ez a tipikus közép-nyugati kisváros. Az ezernyolcszázas években, az aranyláz idején alapították az európai bevándorlók.

Az arany azóta már elfogyott, és a lenyűgöző tájba az új generáció már az off road outdoor sportok miatt érkezik az egész világról. A motorizáció hívei traktor gumikkal kiszerelt, módosított dzsippekkel és enduró motorokkal húzzák a keréknyomot a sivatagban.

Az igazi férfiak pedig 150 milliméter feletti rugóutas fully bringákon csapatják a különböző technikai nehézségű ösvényeken, ahová viszont nem is engedik a motorizált gépeket. Sőt, még az e-bike -okat sem. 

Én kivételesen jó helyzetben voltam, mert közel egy egész hetet tudtam eltölteni ebben a földi paradicsomban. Ez alatt hat pályán mentem végig. Így nem csak a világ talán legjobb trail-jeit tudtam bejárni, de még egy kis rekreációra is maradt időm. A két közeli nemzeti parkot, az Arches-t és a Canyonlands -ot is meg tudtam látogatni. 

Az első kihívás Moab-ban a megfelelő bringa kiválasztása volt. Máskor nem szoktam nagyon az ilyen típusú részletekkel untani az olvasót, de most muszáj megemlíteni, hogy itt hatalmas a kínálat a csúcskategóriás, bérelhető gépekből. Érdemes akár több boltot is felkeresni, mert más és más márkákból áll a flottájuk. Aki ki szeretne próbálni 5-6000 dolláros bringákat, annak bőven van miből válogatni. Én elsőre egy Salsa Spearfish-t választottam volna, de sajnos kiderült, hogy azt végül valaki másnak adták. Így inkább - takarékossági szempontokból is - egy 2019-es Giant Trance bringával indultam el a Captain Ahab ösvényre. 

Az ösvény rajtjához előbb a Colorado folyó völgyében bringáztam egy aszfalt úton 2-3 kilométert. Már itt is a meredek vörös sziklafalak között haladtam, mígnem elértem egy mellékutat, ahol meredeken fel kellett kapaszkodni. Nemsokára meg már az ösvényen bukdácsoltam a hatalmas köveken egy kiszáradt folyómeder aljáig. Eztán vagy egy jó órán kersztül kapaszkodtam felfelé egy jól tekerhető, de néhol homokos szakaszon. Körülöttem száraz sivatagi növényzet volt, a horizonton meg a masszív vörös sziklafalak.

Így értem el a túra legmagasabb pontját, ahonnan meg meredeken, kanyarogva kezdtem száguldani. A lejtőzés fokozatosan vált egyre technikásabbá, egy-egy fél méter feletti letörés is befigyelt. Épphogy csak sikerült szürkületre leérni a folyóvölgybe. 

Másnap a vadnyugati hangulatú névvel ellátott Dead Horse Point -ra mentünk kocsival, hogy ott tehessek egy kétórás karikát. A hely legendája, hogy a beteg lovakat erre a magaslatra hajtották fel a cowboy-ok, hogy itt leheljék ki a lelküket. A magaslatot két oldalról két folyó határolja, a folyók és a magaslat között pedig többszáz méteres függőleges sziklafal van. Itt a lovak nem tudtak semerre sem menni, csak szép lassan éhenpusztulni az 50 fokos napsütésben. A bringásra is nagyjából hasonló várna itt, hogy ha nem készülne fel a rövid karikára is elég vízzel és nap elleni védelemmel.

Ez a kör is sivatagi hangulatban telt, mígnem elértem egy egészen elképesztő kilátó pontra.

Itt csak arra kellett figyelni, nehogy a klasszuikus szelfi baleset érjen (amikor túl közel megy a fotózni vágyó szerencsétlen a szikla pereméhez).

A harmadik túra a környék legismertebb pályájára, a Slickrock Trail-re vezetett. Ezen a napon már egy Devinci Troy 29 bringával zúztam, hogy a környék leghiresebb útvonalait a legkomolyabb technikával abszolválhassam.

A Slickrock különlegessége, hogy teljesen sima felületű sziklákon halad az út. Ezek a sima sziklák pedig nagyon jól tapadnak, ezért egészen szürreális meredekségű mászásokat is lehet rajtuk produkálni. Ha jól helyezgeti az ember a testsúlyát, akkor a kerék nem fog kipörögni, hanem szépen komótosan felcsörlőzi magával a kerékpárost; feltéve, ha nem szakad ki a combja vagy a vádlija valahol a táv felénél. Külön hangulatos, hogy egy-egy ilyen mászásnál megállnak a bringás társaságok, és egymást buzdítják, hogy mindenki minél tovább tudjon lendületben maradni felfelé. Ez a hamisíthatatlan Amerika: "Good job, maan!" kiáltásoktól és "Theere you go!"  szurkolástól hangos az ösvény.

A kilátás letaglózó: mivel már a nap vége felé voltam itt, ezért teljesen szürreális vörös és arany színekben pompázott minden. Egyszer még a Colorado folyó is kikacsintott a sziklák közül, jócskán a lábam alatt elterülve. 

A pálya végére ezen a napon is épp szürkületre értem. Alig két óra volt az egész, de ebben a két órában minden benne volt, ami miatt ez a földkerekség egyik legnépszerűbb bringás úticélja. 

A következő rész tartalmából: 2000+ méteres lejtőzés és kapaszkodás a legendás Whole Enchilada ösvényen, és a halálos hírű Portal ösvény leküzdése.