Ahogy azt már az előző bejegyzésben írtam, a Garda-tónál négy túrát is tettünk. Az első történetét már eldaloltam e blog történelmének legsikeresebb posztjában. A másik három útvonalat ebben a cikkben próbálom meg összefoglalni. 

A második túránkon alaposan beleláttunk abba, hogy miért annyira népszerű kerékpáros desztináció ez a hely. A Garda-tó körül ugyanis számtalan másik tó van, ahová kerékpárúton lehet eltekerni. De nem akármilyen utak ezek: szűk völgyekben, tóparton kacskaringózó, helyenként murvás utak, amik néha meglepő meredekséggel kedveskednek az erre bringázó családoknak és nyugdíjas felfedezőknek.

Szerencsére azoknak sem kell otthon maradniuk, akik nem érzik az ambíciót a kardió edzésre: a környéken kölcsönözhető e-bike flottával nem akadály az ilyesmi. Ebből kifolyólag a Lago di Ledro felé vezető úton a Nagykörutat meghazudtoló kerékpáros forgalom volt. Német nyugdíjasoktól kezdve svájci kamaszokig mindenki boldogan tekert a 600 méter szintkülönbséget rejtő emelkedőn. Az igazán eltökéltek - mint mi magunk - viszont balra indultunk a tó előtt. Újabb 900 méter szintemelkedés után Boca dei Fortini hágóba értünk, ahonnan kellemes úton montizhattunk a környéken népszerű Tremalzo ösvényen, egészen Passo Guil -ig.

Közben jobbra felejthetetlen panorámák tárultak elénk: meredek lejtők rohannak itt be a tóba, ami szinte a lábunk alatt hevert ezen a szakaszon. Útközben a legkülönbözőbb népekkel találkoztunk. Egy volt csak közös: a táj és a kerékpározás szeretete. 

A harmadik napon pedig az enduró bringázásé volt a főszerep. A közeli Malcesine település liftje szempillantás alatt repített fel a Monte Baldo gerincére, 1700 méteres magasságba. A kis kabinban nagyjából a Fogaskerekű Vasútról ismert életkép fogadott. Mivel a csúcsról aszfalton is le lehet gurulni a völgybe, ezért tényleg felsorakozott a világ összes bringása, 9 évestől 90 évesig. Én a bringás térképek segítségével kezdtem felfedező útba. Először déli irányba tettem egy kis kirándulást, a Malga Antilore farmig aszfalton, hogy onnan terepen jöjjek vissza Boca de Navene-be.

Aztán a Graziani ház érintése után a Coastal és Navene ösvényeken verettem lefelé, mintha nem lenne holnap. Az út nagy része irtózatos meredeken, mély és laza köves úton vezetett. A féktárcsákat alaposan fel kellett fűteni.

Előbb-utóbb újra közvetlenül a tó felett kavartam lefelé. Mintegy másfél óra feszes koncentrálás után érkeztem meg a kempinghez.

A negyedik nap volt a legerősebb. Torboleból egy kisbusszal indultam Tremalzo felé, de megkértem a sofőrt, hogy félúton rakjon már ki, Bezecca-ban. Innen közel 900 méter szint várt rám. Szépen, lassan, kiegyensúlyozott tempóban értem fel előbb aszfalton, aztán murván egy hágóba, onnan pedig Nino Pernicci turistaház érintésével Boca Saval hágóba, 1721 méterre. Ez utóbbi szakasz viszont nem tréfált. Hegyoldalba vájt, kövecses, technikás ösvényen kellett magamat átbírkózni.

A hágóban elértem az első világháború hátrahagyott bunkereit. Ahol egykoron egymást ölték a nemzetek, most az EU kék zászlója lobog. 

Itt majdnem egy fél órát eltöltöttem, mert az a ritka pillanat volt, amikor meg lehetett tapasztalni a tökéletes csöndet. Rajtam kívül senki sem járt erre, nem fújt a szél, nem lehetett sem madarakat sem más természeti zajokat hallani. Különleges és egyben igencsak fura érzés, ami nem sokszor adódik az ember életében.

Innen pedig jött a lefelé. Eleinte a már megszokott mély kavicson, később viszont elsőosztályú, kisebb letörésekkel gazdagon feldobott erdei ösvényeken lehetett száguldozni. A nap végén pedig már Lago di Garda városa felett zúztam lefelé, hogy onnan jussak vissza a szállásomig. 

 A napba még egy apróság belefért. A Garda-tó nem csak bringával kihagyhatatlan, hanem a tóparton üldögélni is nem mindennapi élmény. A kimerítő nap után pedig talán elképzelni sem lehet jobbat, mint csobbanni egyet a kék vízben, az esti pizza előtt.