Miért pont az Annapurna trek?

Ez a túra az Everest alaptábor mellett a leglátogatottabb trek a Himalájában, az általunk hallott vélemények alapján sokkal változatosabb annál. Sokak szerint ez egyenesen a világ legjobb, legsokszínűbb hosszú gyaloglása. Ezt, bár közel sem tekertük-jártuk végig a lista összes tagját, mi is csak megerősíteni tudjuk. Elindulsz a dzsungelben, trópusi virágok, banánfák, rovarok és majmok közt, körülötted mindenhol több ezer méter magas sziklafalak, vízesések, és olyan folyók, amik láttán egy raftingosnak azonmód könnybe lábad a szeme. Bambuszok, majd nedves-mohás lombhullató erdők után jó háromezer méter magasságban érsz fel a fenyők közé, ahol néha olyan érzésed van, hogy ez akár a Tátra vagy a Sziklás-hegység is lehetne. Csak minden sokkal nagyobb... Innen már közvetlen fölötted látszanak a hét-nyolcezres hegyek, amik egyre inkább kinyílnak, ahogy felérsz négyezer méter fölé, ahol már csak a fű, moha és a jakok, no meg a himlájai aranysas él meg. Ezután már csak egy ugrás az ötezres hágó, ahol a Himalája hó- és jégvilágában találod magad. A másik oldalon, ahova csapadék már alig ér el, leereszkedsz a három-négyezer méter magasan fekvő tibeti fennsíkra, ami egy magashegyi sivatag. Innen már "csak" a világ legmélyebb völgyén kell visszaereszkedned ahhoz, hogy ismét a dzsungelben találd magad.

A sokszínűség a kultúrában is megjelenik: a különböző völgyek lakói a történelem során majdnem teljesen izoláltan éltek, így az építészet, a nyelv és az arcok igen változatosak. A nepáliak a világ talán legvendégszeretőbb népe, India után különös felüdülés volt, hogy nem volt olyan érzésünk, hogy mindenki folyton le akar húzni. A karika ráadásul hagyományos, nem extrém túrázóknak is ideális, hiszen kb. óránként lehet olcsó szállást találni, ahol hihetetlen mennyiségű dal bhattal (ez tradicionális nepáli kaja, alapja rizs és lencseleves, hozzá curry a legkülönfélébb zöldségekből) fogadják az éhes szájakat. A terep sem mondható, nehéznek, ha valaki tudja, mire számíthat a Tátrában vagy az Alpokban. Egyedül a magasság és a fent tapasztalható csípős hideg (akár mínusz húsz fok!) okozhat extra kényelmetlenséget, de ezekre okos akklimatizációval és jó felszereléssel fel lehet készülni. Ja, és mi hat hét alatt egyszer kaptunk pár napos szar időt, egyébként hétágra sütött a nap. Azért ilyen sem gyakran fordul elő az Alpokban...

További képekért kattints ide és ide.  

 Megéri biciklivel menni?

Több túratárs kérdezte ezt tőlünk a karika második napján, amikor szinte folyamatosan cipelnünk kellett biciklinket, néha pihenésképpen tolni is tudtuk, de tekerésről szó sem volt. Lefelé persze már csak az irigykedő tekinteteket kellett begyűjteni... Összességében a tekerés-cipelés arány sokkal jobb volt, mint előzetesen képzeltük. Az említett második kivételével minden nap túlsúlyban volt a bringázás a tolással szemben, cipelni pedig csak alkalmanként kellett gépeket. Három- és négyezer méter között viszont már fölfelé megkaptuk azt, amiért mentünk; a nem túl meredek, folyamatosan tekerhető ösvényen az uphill is élvezetbringázás volt, miközben nem győztük kamillázni a gigászi hegyeket. A hágóra való feljutástól az elejétől fogva tartottunk kicsit; a térkép szerint 1000 méter (szintben) folyamatos cipelés, olyan magasságban, ahol normális ember már levegőt sem kap. Ehhez képest végig lehetett tolni a bringát, és az előzetesen nagy magasságban (leginkább a szar idő miatt) eltöltött pár napnak köszönhetően a levegővétel sem okozott különösebb gondot.

Lefelé aztán tényleg a legdurvább montis álmaink valósultak meg. Az 5416 méter magas Thorung La-ról a 3800 méteren fekvő Muktinath-ig tartó szakasz folyamatos technikás, ám végig tekerhető downhill. Kavicsos-törmelékes terep, nagyon szűk kanyarok, fölül a változatosság kedvéért néha letaposott hó, mindez néhol meredek-technikás, néhol kevésbé meredek-villámgyors kivitelben. Muktinath után még mindig várt ránk 1000 méternyi szélsebes downhill széles, terepjáróknak fenntartott úton, majd a Kali Gandaki folyó völgyében, kényelmes, zömmel egyenes, néhány szakaszon lejtős terepen tekerhettünk-gurulhattunk le az 1300 méter magasan fekvő Tatopani hőforrásáig.

Azt hiszem, aki bringás arc, nem kell többet győzködni arról, hogyan érdemes körüljárni az Annapurnát. A cipelés relatív kevés, biciklit tolni pedig sokkal kevésbé megerőltető, mint mondjuk nagy hátizsákkal túrázni. A downhillel pedig pont a legszívatósabb részt, a végtelen, lábnyűvő lefelé gyaloglást lehet megspórolni.

Hogyan és milyen bringával érdemes menni?

Az első eldöntendő kérdés, hogy itthonról vigyük-e a biciklit, vagy ott próbáljunk meg bérelni. Kathmanduban napi 12-15 dollárért lehet négyezres sorozatú Trekeket bérelni, ezek elvileg ideálisak egy jobbfajta himalájai túrára, mi is ilyet hoztunk itthonról. Ezt végül azért nem játszottuk meg, mert sokalltuk az árát, de biciklik szállítása miatt fellépő pluszköltségek és –szívások hamar elgondolkodtattak, hogy helyesen döntöttünk-e. Az említett bérlésnek még egy jelentős hátránya van: elvileg kell hozzá guide-ot is bérelni, ami egyrészt durván megdobja a költségeket, másrészt az általunk annyira szeretett spontán, felfedezős jellegű, teljes szabadság élményt vágja haza.

Elvileg Pokharában is lehet rendes biciklit szervezni, ez azonban elég ad-hoc jellegűnek tűnt. Úgy működik, hogy néhány ott letelepedett nyugati arc kölcsönadja az otthonról hozott gépét napi kb 2000 Ft-nak megfelelő rúpiáért. Kérdés, hogy erre mennyire lehet számítani, illetve, hogy mi van akkor, ha erőteljesen leamortizálod a szerkezetet, amire elég komoly az esély. A repülőzés elég nagy szívás, mert légitársaságtól függően vagy kicsengetsz érte mondjuk 150 eurót (amivel már majdnem ott vagyunk, mint a bérléssel), vagy bringával együtt beleférsz húsz kilós limitbe, ami igen körülményes.

Egy biztos: amit mi csináltunk (itthonról vittük a bringát, Delhiben szálltunk le, onnan vonat, majd busz Pokharába), nem ajánljuk senkinek. Bizonyos szempontból biztos érdekes belevetni magad az indiai nyüzsgésbe, nyomorba és lehúzásba, de nem egy biciklivel és a hozzá tartozó, teljesen kezelhetetlen csomaggal a seggedben. Az a 24 óra, amit a delhi vasútállomáson töltöttünk, azon dolgozva, hogy hogyan játsszuk fel a bringákat magunk mellé a vonatra, nem fog a legkellemesebb emlékeink közé tartozni.

Könnyebb kérdés, hogy milyen bringákkal érdemes nekivágni karikának. A fő szempont ebben az esetben a megbízhatóság, hisz a Himalája közepén viszonylag kevés a bicikliszervíz. Hátsó teló, hidraulikus tárcsafék, és egyéb finomságok ezért kizárva, csak olyan alkatrészek jöhetnek szóba, amiket minimál eszközökkel és bézik technikai tudással is fel lehet támasztani, legalább időlegesen. Ugyanezért nem törekedtünk súlyminimalizálásra sem, tapasztalataink szerint az xt-xtr szintű alaktrészekkel több a gond, és a sörösdoboz-vékonyságú aluvázakra is csak rá kell fújni, hogy behorpadjanak. Maradtunk inkább a jó öreg, kb 14 kilós Trekeknél, és végül nem bántuk meg. A cipelés így nyilván izmosabb volt, de a bringák legalább egyben maradtak. További infokat arról, hogy hogyan bírták a kiképzést, egyébként itt olvashattok.

Közben sokat dumáltunk arról, milyen lenne egy ideális, árban sem teljesen elszállt bringa egy ilyen túrára. Legjobb egy viszonylag könnyű, masszív cro-mo váz, lehet akár oldszkúl is. Hozzá egy szintén régebbi évjáratú, ezért masszívabb felső-közép kategóriás szettet tudnék elképzelni, mondjuk LX-et, mindenképpen V- és nem tárcsafékkel. Idén vettem városi bringának egy nullkilométeres, talán 95-ös GT Tequestát, az tökéletes alap lehetne. Érzésre alig több 11 kilónál a gép, az alap STX rendszerből a hátsó váltót cserélném rögtön, meg persze kapna V-fékeket is a ratyi canti helyett. A teló nehéz kérdés, azon kevésbé spórolnék, az egyik ismert gyártó valamelyik felső-középkategóriás modellje lehetne a befutó, mondjuk egy alapabb RockShox Reba (Ákosnak ez figyel a montiján, és nem volt még baj vele). A többi kiegészítő már részletkérdés, reméljük idén sikerül összerakni!

Mennyi cuccot vigyünk?

Itt nagyon észnél kell lenni, a lehető legszükségesebb felszerelést szabad csak bepakolni, bringázásnál könnyen megfájdul az ember háta a túl nagy súly alatt. Az volt a célunk, hogy fejenként egy 30 liter körüli zsákba be tudjunk férni, ez Ákosak teljes mértékben, nekem a hálózsák kivételével sikerült. Emiatt érdemesebb talán pehelyzsákot vinni, hiszen az sokkal kisebbre összenyomható. A hálózsákom így a bringa csomagtartóján pihent az út nagy részén, néha, főleg hosszabb downhilleknél felpókoztam a hátizsákra, de hosszú távon így eléggé húzta a hátamat. A csomagtartón a másfél kilós zsák még pont nem okozott érzékelhető súlytöbbletet felfelé tekerésnél és cipelésnél, de lefelé már zavaró volt az állandó ficánkolás hátul. Sokat gondolkodtunk, hogy mellőzhető-e a hálózsák, de a fűtetlen szobákban töltött, akár mínusz húsz fokos éjszakák után ezen nem spórolnánk. Takarókat lehet ugyan kérni a szállásadóktól, de csak korlátozott mennyiségben, erre építeni így azért necces. A cucc másik fele meleg ruha. Mi két váltás alsó-zokni-poló szettet vittünk, egyet napközbenre, egyet estére, ha valaki igényes a tisztaságra (nem akar három hétig ugyanabban a cuccban izzadni), a legtöbb helyen mosni is tud. Ezen felül rövid- és hosszú biciklisnadrág, egy könnyű, laza hosszúgatya, esőnadrág, felülre hosszú ujjú aláöltözet, egy polár, pehelymellény és egy gore-tex kabát került be a zsákba. Ennyi, kiegészítve téli kesztyűvel, ízlés szerint sapkával vagy raszta hajjal, elég is volt. Arról, hogy a cuccok hogy szolgáltak, a nagy HHH-tesztben írtunk. Természetesen a biciklis szerszámoknak is helyet kellett szorítani, ezek a következők: pumpa, gumiragasztó-készlet, fejenként egy pótbelső, szokásos mobil szerszám-szett (imbuszok, néhány csavarkulcs és csavarhuzó), pótbowden, pótfékbetét, láncbontó, csomagtartóhoz pótcsavarok. Ennyivel és némi kreativitással a reálisan előforduló hibák megoldhatók. Ezeken felül vittünk még térképet, napszemüveget, sisakot, fogmosó-szettet, egy nagyon kicsi tusfürdőt, törülközőt, naptejet, szőlőzsírt és egy kis lakatot (nem láncot, csak egy darab lakatot), amivel az egyik bringa pedálját a másik láncához tudtuk kötni. Elég nehézkes volt így a napi pakolás, mert ennyi cucc csak nagy erőlködés árán ment bele a kis zsákokba. Ezért kényelmesebb talán egy 40 literes kis mászózsákot vinni, ami még mindig nem túl zavaró a háton biciklizés közben. Fontos, hogy csomagtartóra pókozható legyen a poggyász, simább részeken vagy tolásnál sokkal kényelmesebb a bringán vinni a holmit, mint háton.