A bakancslistám egyik kiemelt helyén szerepelt az izraeli Negev és Júdeai sivatag. Régóta elhatároztam, hogy ha egyszer erre járok, mindenképpen megtalálom a módját, hogy bringázhassak itt legalább pár napot. A túra előkészületei során gyorsan kiderült, hogy élénk monti élet van errefelé. Vannak bejárt ösvények, lehet bérelni itt-ott jobb bringákat is, és vannak direkt erre szakosodott túra vezető szolgáltatók is. Mi azonban a saját utunkat szeretjük járni. Kivittük magunkkal a jó öreg merev farú gépeket; feltérképeztük a a sporttársak online javaslatait, letöltöttük a GPS koordinátákat. Majd egyszer csak ott álltunk öcséimmel kőhajításnyira a Siratófaltól, kalandra éhesen.

Első feladatunk az volt, hogy eltaláljunk a kinézett Sugar Trail kiinduló pontjába. Ez a hely a Palesztinát elválasztó fal túloldalán van, amibe a GPS-t követve hamar bele is ütköztünk. Kis kerülővel találtunk egy katonai ellenőrzőpontot, ahol átkelhettünk. Némi csodálkozást váltottunk ki az őrökből, de aztán megnyitották előttünk a csak szigorúan gyalogosforgalomra használt kaput. Ezután Ciszjordániában folytattuk utunkat.

Az ellenőrzőpont után egyből megváltozott a környezet. Mindenfelé autóroncsokat hagytunk el. Arab boltosok álldogáltak a garázs-szerű üzletek előtt. Színes és mozgalmas közel-keleti utcakép fogadott minket, ami némiképp ellentétben állt az izraeli oldal nyugatos légkörével. 

Egy óra tekerés után eljutottunk az ösvény elejére. Innen sivatagi üzemmódra kapcsoltunk. Adrenalin dús, szűk, apró köves terepen bringáztunk.

Az útvonal elején felmásztunk a környék legmagasabb pontjára, hogy onnan a Holt-tenger tengerszint alatti "magasságaiba" tekeregjünk.

A sivatagról könnyű azt hinni, hogy lapos - de nem, hanem dombok sora alkotja, amire az egyszeri biciklistának fel is kell mindig mászni, hogy aztán a másik oldalon gyorsan leereszkedhessen. Végig felfokozott hangulatban haladtunk: tökéletes pálya, lenyűgöző tájban. Hamar éreztük, hogy ez így maga a mountain bike túrázás csúcsa.

Jól illusztrálja a helyzetet, hogy a következő nap csúcspontja az volt, amikor egy szakaszon tevék haladtak el mellettünk.

Nem volt kétség, hogy tényleg valami másik dimenzióba csöppentünk. Végül jó három óra múlva egy igazi zöld oázishoz értünk: a kicsi, pálmafákkal benőtt telep, Almong valószerűtlenül világított ki a köves sivatag vöröses-sárgás-szürkés színéből.  Épp mielőtt odaértünk volna, utolértünk két amerikai bringást, akiket egy - fizetett - vezető kísért. Learattuk az elismerő tekinteteket a merev gépek miatt, majd magunk mögött hagytuk őket defektet szerelni. Nem sokkal később a parkolóban találkoztunk velük, mielőtt felszálltunk a buszra. 

 Folyt. köv.