Svájci vendégszerepésünk utolsó állomása a felkapott Zermatt volt, ahol a sáros, gerincvédős downhillesek, a nyári edzésüket bonyolító síversenyzők és a borostás hegymászók közt Armani öltönyben és aranykeretes napszemüvegben sörözget az elit a napsütésben. Mindenesetre vicces volt ebben a miliőben a járda szélén kanalazni a tonhalkontervet a bagetthez. Alapból próbáljuk kerülni az effajta helyeket, de a Matterhorn látványát ezúttal nem akartuk kihagyni. Egy köcsög olasz-svájci határőr szívózásának köszönhetően (azért valahol durva, hogy a 21. században Nyugat-Európa közepén még vannak ilyenek) csak fél napunk maradt a hegy közelebbi szemrevételezésére.

Eredetileg persze itt is cross-country-zni szerettünk volna, de mivel az útvonalak amúgy is a sípályákon vagy a felvonók közvetlen környékén vezetnek, inkább a downhillezés mellett döntöttünk. Ákos bérelt egy Cannondale Geminit jó drágán, én maradtam a jekyll-nél, 130 mm elöl-hátul végülis elmegy a dh pályan is. 

Az 1600 méteren fekvő Zermattból vonat visz fel a 3100 méteren fekvő Gornergratra, ami jóval lassúbb mint egy felvonó, így csak néhány karikára maradt időnk. A hely persze epikus: a Monte Rosa északi falához foghatót csak a Himalájában látni. Az ösvények inkább a klasszik downhilles vonalat viszik tovább, nincsenek épített ugratók, se 10 méteres letörések. Mivel ilyen téren nem vagyunk különösebben extrém arcok, nekünk pont ideális volt. Technikásnak persze technikás a cucc, mi más is lenne egy ösvény 3000 méteren. A talaj köves, laza, nincs túlzottan kijárva, néhány meredek, sziklás letörést leszámítva igen gyors. Lejjebb a völgy rendezői jobb oldala felé tartva a fenyőerdőben pedig szűk ösvények a kanyarognak a hegyoldalban, itt békésebb cc-jellegű tekerésre van lehetőség.