Még 2006 őszén tekertünk három hetet Törökországban, az azóta eltelt idő miatt az események leírása kicsit hézagos, de a feeling, remélem, átjön.

Mikor azon morfondíroztunk, hova menjünk három hétre bringázni, ami nincs túl messze, így olcsón kijön, de azért már elég egzotikus, és hegyek is vannak, elég hamar dűlöre jutottunk: irány Törökország! Abszolút nem csalódtunk, sőt, bármikor élére állnánk a "Törökországot az Unióba!" mozgalomnak. Az utat szeptember utolsó és október első két hetében tettük meg, ami ideális időszak, száraz, de már nem dögmeleg (utóbbi persze viszonyítás kérdése). Sikerült 40 ezerért lőni isztambuli repülőjegyet a malévnál, így a három hét kijött kb 150-ből. Hárman indultunk el, és mivel a tervben hosszú, ritkán lakott és hegyi szakaszok is szerepeltek, full cuccot (sátor, konyha) vittünk, amit nem is bántunk meg. 

Képek itt

Isztambulban gyorsan találtunk olcsó hostelt, kb 5 percre az Hagia Sophiatól, ráadásul egy holland tandemes párral kerültünk közös szobába, akik egy laza Amszterdam-Teherán trip közepén voltak. Este fantasztikus, török szőnyegekkel kirakott középkori szerájban vizipipáztunk és teáztunk. A másnapi projekt az volt, hogy csavarós gázpalackot szerezzünk, ami nem volt egyszerű történet, de legalább bepillantást nyerhettünk az isztambuli városi biciklizés bonyodalmaiba. Egy autós pl. duda vagy hasonló helyett úgy fejezte ki azt, hogy tolatásnál útban vagyunk, hogy simán nekünk tolatott. Láttunk még kurd rabok melletti szimpátiatüntetést, ami tettlegességig ugyan nem fajult, de elég feszült hangulatú volt. A nap egyik legfőbb tanulsága az volt, hogy az ember, ha jó kebabot akar enni, messziről elkerüli az aranyszarv-félszigetet, mert ott semmivel sem adnak jobbat, mint itthon a Szerájban.

Éjszaka felpattantunk az Isztambul-Teherán IC-re, hogy másnap este, kissé megviselten leszálljunk Kayseriben. Itt rögvest szárnyai alá vett egy helyi szőnyegkereskedő (lévén Kayseri a török szőnyegszövés fővárosa), aki szerzett nekünk olcsó szállást (jó ótvar volt, de mi igénytelenek vagyunk), cserébe megmutatta a manufaktúráját. Persze tudtuk, honnan fúj a szél, már az elején kikötöttük, hogy nem veszünk semmit (szép is lenne egy török szőnyeg felpókozva a csomag tetejére...), ennek ellenére három órán keresztül mutogatták a szőnyegeiket, amik persze gyönyörűek voltak, és nagyon megérősek, szóval, ha már csak egy török szőnyeg hiányzik a lakásból, biztos ide jövünk! Hajnalban óriási dörrenésekre ébredtünk, és csak pár pillanattal később esett le, hogy ez bizony a hangosbeszélőn közvetített müezzint bevezető dobszó.

Másnap indult az igazi biciklitúra, mégpedig lórugásszerűen, hiszen az 1000 méteren fekvő Kayseri külvárosában elkezdődött az az emelkedő, ami 2200 méteren, a 3900 méter magas Erciyas vulkán oldalában, egy hágóban ért véget. A táj persze gyönyörű, a fejünk fölött végig a hegy havas kúpja figyelt. A másik oldalon persze jött az élvezet, tökföldek között gurultunk le egy Develi nevű kisvárosba, ahol hihetetlen élet fogadott. A legmeglepőbb az volt benne, hogy hihetetlenül rendben volt tartva, a külvárosi házak (lakóparkok) leginkább egy kaliforniai kisvárosra emlékeztettek. Két faluval odébb meg már minden omladozott, és abszolút ázsiai volt a színvonal... (65km, 1200m szint)

Másnap egy puskás csősz keltett ki a sátorból, akitől először megijedtünk, de nemsokára egész jól összebarátkoztunk vele, Ákos még fényképezkedhetett is a szamarán a 19. századi puskájával. Mindezért csupán egy tollat és egy papírt vett el cserébe, utóbbi sajnos lonely planet-ből fénymásolt török-angol szószedet volt, így a történet jelentősen visszavetette töröktudásunkat. Utána egy meredek kaptatón, dögmelegben tekertünk fel a kappadókiai fennsíkra. Itt mesés szépségű völgyekben, sziklába vájt falvak és sziklasüvegek között tekertünk Ürgüpig, ami meglehetősen turistás hely, ami nem csoda, hiszen ez kappadókia központja. (70 km 600m szint)

A következő nap helyben maradtunk, megnéztünk egy sziklába vált skanzenvárost, majd áttekertünk Musztafapasába, ami kb. 5 km-re van Ürgüptől, és a törökországi  túra legemlékezetesebb települése volt. Mi egy teljesen pszichedelikus kinézetű, természetesen sziklába vájt hostelben aludtunk, este az utcán vizipipáztunk és almateáztunk az erősen hippi mentalitású házigazdával, miközben a szomszédokkal balalajkáztak és énekeltek nekünk.

Mustafapasa után folytattuk utunkat dél felé, a következő cél Derinkuyu volt, aminek fő nevezetessége egy 8 szintes föld alatti város valamikor a középkorból. Érdekes volt a cucc, de minket annyira azért nem fogott meg, mint a Lonely Planet szerzőjét. (81 km 300m szint). Innen szántóföldek, traktorok és földművesek közt gurultunk tovább az Ala Daglar hegység felé. Útközben még az eddigieknél is romosabb falvakon kerekeztünk át, az útról simán lehetett látni, hogyan kötöget az asszony odabenn. Érdekes, hogy a szegénység ellenére nem volt lehúzós a hely hangulata, az emberek boldognak tűntek. Itt persze már a táj is másképp nézett ki, az Ala Daglar 3000-es csúcsai alatt tekertünk. Egy kisebb hágó után gurultunk be Cukurbag-ba, ami háromnapos gyalogtúránk kiinduló állomása volt. (56 km 500m szint) 

A gyaloglásnál a felfedező jelleg dominált; összesen talán hat emberrel találkoztunk, velük is utolsó nap lefele, térképünk pedig egy rajzolt lap volt, jelzett ösvények nélkül, így leginkább iránytűnkre és megérzéseinkre hagyatkoztunk. Emellett a táj is elképesztő. A Demirkazik környéke egy 3700 méter magasra törő mészkőhegység, hihetetlen falakkal, és türkizkék (elvégre Törökországban vagyunk) tengerszemekkel. A vegetáció elég szegényes, csak a lentebbi völgyekben terem némi zöld, meg a kis tavak környékén van egy kevés pázsit. Mindkét éjjel 3000 méter környékén aludtunk, ahol kemény hidegek voltak, hajnalban érzésünk szerint mínusz tíz körül lehetett. Utolsó nap másztunk fel lehmagasabb pontunkra, a 3723 méter magas Elmer csúcsára, ahonnan az állandóan tiszta, nagyon száraz időnek köszönhetően fantasztikus volt a panoráma, minden irányba több száz kilométerre el lehetett látni. Innen hosszú, kőfolyásokkal teli völgyben ereszkedtünk le Cukurbagba, ahol a bringáink vártak. (összesen kb. 40 km, 3000 szint)

Cukorfalváról folytattuk utunkat dél felé, ez a szakasz volt túránk talán legszebb része. Egy folyóvölgyben ereszkedtünk fokozatosan lefelé, körülöttünk eddig nem látott mennyiségű növényzet, fölöttünk 3000 méter magas mészkőhegyek. Külön megemlékeznék a helyi gyümölcsökről: azt az almát és sárgadinnyét, amit itt ettünk, soha nem fogjuk elfelejteni, a gránátalmáról nem is beszélve. A másik, ami megmaradt, a helyi emberek kedvessége. Az egyik falu piacterén délben olyan terülj-terülj asztalkámat prezentáltak nekünk, hogy azt se tudtunk, hova nézzünk. Ráadásul Ramadán közepén jártunk, tehát a fél falu korgó gyomorral nézte, hogyan rakjuk tele az örökké üres hasunkat, és a végén még fizetni se hagytak. Egy másik faluban egy özvegy néni akart megvendégelni ebédre, amit sajnos idő hiányában nem tudtunk elfogadni. Úgy látszik, az emberek igen komolyan veszik a ramadánhoz tartozó szokást: halmozd el vendégeidet! Összegezve: ezt a vidéket agyunk "paradicsom" című mappájában raktároztuk el. Gyönyörű, mediterrán jellegű táj, körben nagy hegyek, örökké kék ég, barátságos, boldog emberek, hihetetlen kaják, chill. Azt hiszem, ennél több nem kell. (56 km 250 m szint)