Már induláskor baljósak voltak az előjelek: egyikünk épp torokgyulladásából próbált kilábalni, két nappal későbbre pedig minden fórumon sok csapadékkal érkező frontot jeleztek. Mindebből következett, hogy a jó idővel kecsegtető első napot kéne rendesen kihasználni, de ez a körülmény az esti indulással együtt erősen lerövidítette az alvásra fordítható időt. Ezt a pár órát egy kis út mentén próbáltuk meg eltölteni hálózsákjainkban valahol az olasz alpokban, de a helyi rendőröknek még ebbe is sikerült belerondítaniuk. Elég sokkoló volt a pofánkba világító zseblámpára és pisztollyal való hadonászásra kelni, de végül jó arcok voltak a zsandárok, mikor látták, hogy nem vagyunk huligánok, jó éjszakát kívántak. Ja, a terv egyébként klettersteigezés volt, de ha már a Dolomitokba megyünk, csak nem hagyjuk otthon a bringákat sem.

 További képek itt

A fenti előzmények után kissé ambíciózus projektnek tűnt első napra az Oliveiri via ferrata, amely a Tofana de Mezzo 3244 méteres csúcsára vezet. Már jó későre járt, mire elindultunk, de legalább az idő kristálytiszta volt. Az útvonal ráadásul egyáltalán nem könnyű, nem árt hozzá némi sziklamászó tapasztalat. Fő nehézsége, hogy egyáltalán nincsenek mesterséges lépések, így némelyik függőleges felszökellésen kisujjnyi, zsírosra koptatott rütymőket kell taposni, mindezt paráztató mélység fölött. Ilyen tökéletes időben persze hihetetlen fless volt egy kitett sziklagerincen egyensúlyozgatni, amely olyan csúcsokkal van körülvéve, mint a Pelmo, a Sorapiss vagy a Tofana de Rozes. Az időfaktornak köszönhetően az út felső részét nem is volt alkalmunk megismerni, 2800 méteres magasságban, az első menekülőúton lefordultunk a gerincről, és egy meredek törmeléklejtőn pillanatok alatt lesíeltünk kiindulópontunkhoz, a Dibona házhoz.

Másnapra bizonytalanabbá vált az idő, így inkább a bringázás mellett döntöttünk, azt is elég lájtosan. Fedarából indultunk, ami egy 2000 méteren, a Passo Giau-hoz vezető szerpentin egyik kanyarjában álló házcsoport. Innen meredek, zömében tolós sóderút visz fel a 2400-on fekvő Nuvolau házhoz. Mivel éppen átépítették, elég ipari hangulatú volt a környék, ezért gyorsan legurultunk 300 métert a híres Cinque Torrihoz. Ezt jóval kellemesebb lejtésű sóderen tettük, amely felfelé is egész tekerhetőnek tűnt. A helyi mászóiskolától meredek, néhol cipelős singletracken folytattuk az ereszkedést, egészen 1700-ig, ahol becsatlakozott a Passo Giaura vezető betonútba. Innen már csak 500 méter szintet kellett megtenni a hágóig aszfalton, ahonnan rövid gurulás után értünk vissza a kocsihoz. 

Éjszaka szerencsére megjött a várva várt szar idő, rengeteg esővel, 1500 fölött 20-30 centi hóval. Mivel nem láttunk sok sanszot a másnapi javulásra, félnapos lamentálás és szüttyögés után a hazafelé tendálás mellett döntöttünk. Hogy ne legyen teljes a kudarc, az 1700 méteren fekvő, egyébként festői, de egy kicsit posh Misurinától aszfalton felnyomtunk 650 méter szintet az Aurenzo menedékházig, ami a híres Tre Cime tövében áll. Rövidségével együtt, a vonuló felhők és friss hó, no meg a fagyos visszagurulás miatt elég drámai hangulatúra sikeredett a karika.