Avagy az ultimate Everest-trek

Nepál addiktív. Nekem legalábbis ez volt az első ország pályafutásom alatt, ahova egy éven belül másodszorra visszamentem. A legtöbb országba az ember elmegy, úgy-ahogy bejárja, konstatálja, mennyi mindent kéne még megnézni, megfogadja, hogy visszamegy, majd más úticélok után néz. Nepál azonban az első adandó alkalommal visszahúzott. Egy magamfajta hegybuzi részéről ez persze önmagában nem meglepő, a relatíve kis ország azonban ezen túl is sok mindent tartogat. Hihetetlen természeti változatosságot, a dzsungeltől a gleccserekig, és kulturális sokszínűséget, amely az indiai és tibeti kultúra keveredéséből áll elő. Az arcok sokféleségéről nem is beszélve: az indiai és a vágott szemű tibeti embertípus mindenféle kombinációja megtalálható itt. Ja, és persze a hihetetlen nyugalom: aki már járt Indiában, és megtapasztalta a mindennapos nagyvárosi harcot az emberekkel, a folyamatos hazudozással és lehúzással szemben, az tudja ezt igazán értékelni. Nem arról van szó, hogy Nepálban (ezen belül főleg Kathmanduban) ezek a motívumok teljesen hiányoznának, de mégsem érzi úgy az ember, hogy folyamatosan mindenki két lábon járó dollár (euró-) jelnek nézi. Természetesen, mint bárhol máshol, itt is igaz, hogy minél távolabb kerülünk a nagyvárostól és a turistáktól, annál kedvesebbek (érdek nélkül) a helyiek. 

További képek itt

December elvileg nem főszezon, a hegyekben március-május és október-november az ajánlott időszak (az alacsonyabban fekvő területekre a három, monszunesőben gazdag nyári hónap kivételével bármikor javallt utazni), ennek ellenére a kora téli időszak tökéletesnek bizonyult a himalájai trekkingezésre. Az éjszakák meglehetősen csípősek (mínusz 15-20 fok 5000 méter környékén), és a nappalok is rövidebbek (öt körül már sötétedik), ellenben ez a legszárazabb hónap, ami annyit jelent, hogy napkelte és –nyugta között gyakorlatilag folyamatosan, zavartalanul tűz a nap. Komolyan, néha már unalmas, hogy az ember hetekig egy felhőt sem lát az égen. A nappali hideg, bár 4-5000 méter magasan nem csak a tavak, a patakok is be vannak fagyva, meglepően jól viselhető, köszönhetően a tűző napnak, és a száraz levegőnek; egy pulóverben igen komfortosan lehet egész nap túrázni, didergés és izzadás nélkül. Találkoztam persze sporttárssal, aki végig a 70-es évekből ittmaradt shortban (a nagyon rövid típus, amiből még a herék is ki-kifigyelnek) kirándulgatott, de ő skót volt, azok meg köztudottan őrültek. A december talán legnagyobb előnye, hogy így el lehet kerülni a régióra egyébként jellemző turistaáradatot. Elhűlve hallgattam a sztorikat arról, hogy októberben a csoportok hajnalban előreküldik a sherpáikat, hogy egymással versenyt futva mielőbb odaérjenek a tervezett szálláshoz, és foglaljanak helyet megbízóik számára, miközben roppant módon örültem, hogy kimaradam belőle. Az általam tapasztalt embermennyiség közelített az ideálishoz: nem botlottam lépten-nyomon turistákba, szállás bárhol-bármikor rendelkezésre állt dögivel, de mindennap éppen elég érdekes túratárssal volt módom találkozni, akikből gyorsan összeállt egy többé-kevésbé stabil társaság.

Nepálban kétféleképpen lehet túrázni: porterrel (teherhordó) és/vagy guide-dal, vagy ezek nélkül. Ez persze alapvetően ízlés kérdése, én például kényelmetlenül érezném magam, ha valaki más vinné a cuccomat, ahogy azt is a saját szabadságfokom megkurtításaként érzékelném, ha egy guide hozná meg helyettem a döntéseket. Végig kifejezetten viszolyogva figyeltem, ahogy életerős, délceg nyugati turisták mögött görnyedeznek a sherpák gazdájuk kliensük jókora hátizsákja alatt. Emellett nem értettem, mi van azokban a hátizsákokban, hiszen én végig nyolc-tíz kilós zsákkal meneteltem, ami eleve szükségtelenné teszi helyi porter alkalmazását. Közben volt módom meghallgatni a pro érveket, amik szintén megfontolandóak; a helyieknek még mindig a legvonzóbb pénzkereseti mód turisták szolgálatába szegődni. Erről az ember maga is meggyőződhet, ha összehasonlítja a hagyományos, terményeket szállító, száz kilóval felmálházott portereket (lásd a lenti képet) a turistacsoportok alkalmazottaival, hiszen még egy amerikai housewife zsákja sem nyom többet mondjuk 25 kilónál, hajszárítóstul, és akkor a fizetségbeli különbségekről még nem is beszéltünk. A sherpákat alkalmazók mindenesetre büszkék voltak rá, hogy ők ilyen módon is támogatják a helyi közösséget, nem is teljesen alaptalanul. Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy nem egyszer hallottam olyan guide-okról, akik folyamatos harcban álltak klienseikkel, a napi penzumot, a szálláshelyet vagy az útirányt illetően. A guide-ok néha hajlamosak kihasználni a trekkerek tudatlanságát. Erre legjobb példa az Everest alaptábor: a valódi alaptábortól, ami a Khumbu-gleccser közepén a hatalmas jégesés alatt található, kb. fél órányira visszafelé, a morénán található egy kamu-alaptábor, ami egy jól látható, sziklára írt feliratból és néhány imazászlóból áll. A guide-ok egy része csak idáig viszi a klienseket, ami azért kibaszás, mert a valódi alaptábor egészen elképesztő helyen fekszik, óriási jégtornyok és –tűk között, amiknek a látványát kár kihagyni, ha már egyszer idáig felkapaszkodott az ember. Mindebből persze nem lehet általánosítani, a guide-ok, porterek döntő többsége fantasztikusan kedves és korrekt, de nekem valahogy furcsa lenne, hogy egy ügynökség választja ki útitársamat, teljesen random módon. Végül egy szemantikai kérdés ezzel kapcsolatban: a sherpa szó nem guide-ot vagy portert jelöl, hanem egy népcsoportot, amely a Khumbu völgyében él az Everest alatt. Ezért a guide-okat/portereket csak ebben a régióban helyes sherpáknak hívni, mindenhol máshol guide-nak/porternek. A köznyelvben azért terjedt el a szó tévesen, mert a sherpák földje a leghíresebb hegymászóterep, ez volt a leghírhedtebb hegymászóexpedíciók célja, a legismertebb hegymászókönyvek- és történetek helyszíne, így a nagyközönség fejében a sherpa szó maradt meg, és nem mondjuk a managi, a newari vagy a magar.

Most pedig néhány szó a dal bhat-ról. A dal bhat a nepáliak nemzeti eledele, a hagyományos háztartásokban mindennap ezt fogyasztják. Alapja jó sok rizs és lencseleves, amit a rizsre öntenek és az így kapott tocsogós masszát kézzel eszik. Ezen kívül jár még hozzá zöldség- vagy húsos curry, esetleg pickle, ami valamilyen erős, savanyított zöldség. A dal bhat-ban az az izgalmas, hogy mindenhol más, a rendelkezésre álló alapanyagoktól függően. Dél-Nepálban, az alföldön igen gazdag, olyan, mint egy indiai thali, többféle curry-vel és zöldséggel, fűszerekkel jól megküldve. Ezzel szemben a hegyekben elég minimál, elsődleges célja a kraft bevitel, és nem a kulináris élvezetek. Itt elsősorban a rizs dominál, lencseleves sokszor csak lencse és víz, a zöldségcurry általában krumplit, fokhagymát és hagymát jelent, ami kiegészülhet némi répával és spenóttal, pickle pedig vagy van, vagy nincs. A fűszerezés jelképes, húsról szó sincs, bár néha hozzá lehet jutni jak-curry-hez, ami más dimenzióba helyezi az egészet. Az alap-dal bhat viszont elég sovány ízvilágú, bár hozzá lehet szokni, és egy idő után még a gyepet is ízletesnek érzi az ember, főleg, ha éhes (és mindig az). Felülmúlhatatlan előnye viszont, hogy ha elfogyott, újratöltik a tányért, márpedig az éhes trekkernek az a legfontosabb, hogy este garantáltan jóllakjon. 

 (Folyt. köv.)