Az enyhén militáns cím teljesen békés szándékot takar: a turisztikai célú megszállásra utal mindössze. Itt volt az ideje ugyanis, hogy csapataink megközelítsék Szarajevót, és a kerékpárjaink nyergében ülve vonjuk ellenőrzésünk alá a környékbeli hegyvidéket.

Bosznia ugyanis a szétlőtt házak helyett méltán lehetne híres hegyiről. Az egész országot mély völgyek és sziklás gerincek szabdalják, gyakorlatilag 40 kilométert nem lehet úgy haladni, hogy ne legyen benne 1000 méter szint, ha csak nem a forgalmas autóutakat választjuk. Márpedig nyilván nem: helyette csöndes hegyi utakon lehet a falvak közt közlekedni. Sok helyütt nincs aszfaltozás (ez a térképekről kevéssé derül ki), ami miatt jól jött, hogy legalább egyikünk montival volt..

Galán Géza fotói. Teljes galéria itt.

1. nap

Egy kiadós burek reggeli után, Szarajevót nyugat felé elhagyva, főúton haladtunk viszonylag ipari környezetben, majd egy észak-dél irányú hegység előtt jobbra fordulva Kiseljak felé, a Bosna folyó völgyén kezdtünk el emelkedni. Eleinte itt is kissé iparosodott, lepusztult balkáni látvány fogadott minket, amit fokozatossan váltott fel a dimbes-dombos mezőgazdaság. A célunk első nap a bemelegítésen túl Fojnica nevű fürdőhely volt. Eleinte még esti melegvízben üldögélést reméltünk, de helyette inkább egy párás, zöld mellékvölgyben, meredek hegyoldal aljában főzőcskéztünk a sátor előtt. 70 km, kb 600 m szint.

2. nap

A szűk mellékvölgy, ami a szállásunk volt, sokáig nem kapott napot. Ezért reggeli után inkább elindultunk hamar, a cél egy 1500 méter magas hágó volt, ahol át kellett jutnunk ahhoz, hogy nyugat felé tovább tudjunk menni. Szép erdei úton, viszonylag eseménytelenül emelkedtünk, elhagyva pár muszlim falut. Két defekt azért megtalált unaloműzőnek. Már elég magasan egy fogadóhoz jutottunk, ahol valószínűleg komoly harcok folyhattak a völgyért - több tiszt is meghallhatott itt, akiknek emléktáblát állítottak a közelmúltban. Itt ittunk a legjobb, házi csipkebogyó-hús teát. Kicsit korábban is láttunk már egy emlékművet, ami arra utal, hogy ez a kedves, zöld völgy egykor ronda dolgokat láthatott. Itt is persze minden ház felújítva, csak sejthető hogy az építőipar lehetett a nagy nyertese az elmúlt 15 évnek. Ami ilyesztő, hogy egyetlen egy olyan házat sem látni, ami ne lett volna alaposan felújítva vagy ujjáépítve - valószínüleg mindegyik ház súlyos sérüléseket szenvedhetett.

Mi sérülések nélkül, de nem túl gyorsan haladtunk a köves úton. Végül egy magaslati forráshoz értünk, kőpadokkal és kunyhóval ellátott pihenő. Innen laza downhill jött, amit épp sötétedés előtt fejeztünk csak be. Gornji Vakufba értünk le, ebbe a három nemzetiségű városkába, ahol most éppen békésen élnek egymás mellett a muszlimok és a horvátok. Egy kéttenyérni pleskovicával fejeztük be a napot, hatalmas mázlival: egy enduró motoros idegenforgalomra berendezkedett vendégházban aludtunk, inygen és bérmentve. 45 km, 1000 m szint.

3. nap

Drasztikus változások jöttek el a tájképben. Először egy széles kanyonban, aszfaltúton tekeregtünk, meredeken felfelé. Alattunk-felettünk sziklás meredélyek. Egy benzinkútnál láttuk, hogy mínusz 1 fok az aktuális hőmérséklet. Az 1200 méteres hágóig 600 méter szintet kellett megtennünk, amit viszonylag könnyen hoztunk is. Vasárnap lévén, teljesen forgalommentes volt az út, holott egy fontos főúton haladtunk. A hágóba felérve kicsit napozhattunk, körülöttünk félig csupasz, 2000 méter körüli hegyek. Hatalmas zuhanásba kezdtünk innen, 1000 méterrel lejjebb terveztük az ebédet. Útközben kinéztünk egy távoli tóra, és becsapattunk egy egészen szűk folyóvölgybe, ami szép lassan kiszélesedett: már a Neretva híres felduzzasztott folyóvölgyébe.

Hamar ott voltunk, ahová az ebédet terveztük. Egy legelőn álltunk meg, ebéd közben egy közeli temetésre összegyűlteket vizslattuk.

Innen meredeken felfelé indultunk, ismét egy elhagyatott szűk völgyben. Kifejezetten sziklás hegyvidékre jutottunk, 3-400 méter magas falakkal körbevéve. Az út kitartóan emelkedett, 200 méterről egészen 1300-ig. Az aszfalt szép lassan elfogyott alólunk, ahogy a nap is eltűnt a közeli kétezresek mögött. Mire a fennsíkra értünk, már erős szürkület volt. Így is jól látszott, hogy valóban igaz: Bosznia két éghajlat határán van, ahol az egyik hegyoldal mediterrán, a másik pedig kontinentális. A fennsíkon nem zöld erdők, és kék tavak vannak, hanem száraz, évelő növényzet, rengeteg szikla, és kopasz dombok. A fennsík valójában egy óriás kráter lehetett, az alján még egy kicsiny tó is van. Tőlünk nyugatra már nem látszanak hegyek, ott Horvátország és a tenger van.

A tó partjára már sötétben értünk. Sátraztunk, tésztát csináltunk és vártuk a következő napot.

85 km, 1900 m szint

4. Nap

A tótól felkapaszkodtunk a fennsík szélére. A fennsík oldalában egy kecsketenyésztő farmer néni házánál remek tejet és sajtot uzsonnáztunk, banánnal. A néni szólt, hogy ne menjünk a rossz irányba, mert a lenti falvakba vezető örvény le van zárva, és el van aknásítva. Ehhez képest a következő három órában teljesen jelzetlen, köves hegyi úton hullámvasutaztunk. (Fel-le, fel-le.) Szintet alig vesztettünk egy ideje, csak haladtunk a jártabbnak látszó irányba. A lezárt ösvényre nem mentünk el, helyette szép lassan végre kiértünk a civilizációra. Először még csak pár favágó, majd egyre hosszabb lejtők jelezték, hogy a fennsíkról leértünk. Majd rákanyarodtunk egy tipikus ujjá épített (templomaik alapján szerb és horvátok lakta) falunál egy széles műútra. Nem gondoltuk, de akkor még mindig nagyjából 4-500 méteres magasságban lehettünk: ezt akkor vettük észre, amikor egy hosszú egyenes szakasz végén megláttuk a lábaink alatt Mostar városát.

Innen kiadós gurulás közepes esőben; a cél az új Öreg-híd volt. Itt hamar találtunk szállást, kellemes terasszal a folyó felé. Az idilli képet csak pár háborús rom árnyékolta be. Kerestünk egy széket a teraszon, elégedetten visszagondoltunk az újabb eredményes biciklitúrára, és kibontottunk egy üveg bort.